Anya, a világban most rossz dolgok történnek? – teszik fel nekem a kérdést a gyermekeim.
Mert minden megváltozott… Mert Ők is érzik, látják és hallják a felnőtteket. Kérdéseik vannak, nem értik… És én megpróbálok válaszolni. Anyaként akkor is válaszokat kell találnom, amikor magam sem tudom pontosan, hogyan alakulnak a dolgok.
Hétfőtől nem kell iskolába menni, Gyerekek – próbáltam az Ő nézőpontjukból valami jót mondani. Azt reméltem, mosolyt csalok az arcukra. Melyik gyerek nem örülne, ha kiderülne, hogy bár nincs tanítási szünet, de nem kell iskolába menni – gondoltam.
De Ők kérdőn néztek rám, szemeikbe könnyek szöktek. Érezték, hogy ez most más. Olyan, ami rendkívüli, ami nem a megszokott.
Vagy talán én voltam túl őszinte a hangsúlyommal.
Vagy talán túl jól ismernek…
– Valami baj van, Anya? Az a betegség az oka? Mi lesz velünk? – záporoztak a kérdések tovább.
Ekkor leültem melléjük a szőnyegre, és közösen kezdtünk gondolkodni.
Történetet írtunk, hiszen elvileg író volnék, nem lehet, hogy ebben a történetben nem találok üzenetet vagy tanulságot – futott át a fejemen az ötlet.
– Hogy mi lesz velünk? – kérdeztem vissza. – Hát jó sokat leszünk együtt. Ilyen már úgyis régen volt, sőt, bizonyos értelemben talán még soha. Hiszen most más dolgokat fogunk csinálni.
– Miket? – telt meg a tekintetük kíváncsisággal.
Én kinéztem az ablakon, fel a felhőkre, gondolkodtam… Hirtelen kellett kitalálnom hetek, hónapok izgalmas terveit, amikor valójában azt sem tudhattam, hogy másnap mi lesz, mi változik, mi marad ugyanígy.
– Mivel most leginkább itthon kell lennünk, először is egy kicsit megtanulunk lassabbnak lenni – mondtam. Nem kell rohannunk reggel, nem muszáj rengeteg külső szabálynak megfelelnünk. Csak a saját közös terünket kell fenntartanunk. Főzünk-sütünk majd, éneklünk, kézműveskedünk, virágokat ültetünk, rengeteget mesélünk, és a meséket el is játszhatjuk. Társasozhatunk, kártyázhatunk, bunkert építhetünk, sőt, tarthatunk egymásnak mindenféle izgalmas előadást is. Átrendezhetjük a házunkat, kifesthetjük a szobáinkat. De ami a legfontosabb, rengeteget beszélgethetünk és csupa olyan dolgot csinálhatunk, amire a szünetekben kevesebb idő jut, a külső programok sokasága miatt.
És amint ezt kimondtam, végiggondoltam, hogy valóban milyen felgyorsult életet élünk… Rokonlátogatások, utazások, mozik, színházak, gyors vagy lassú éttermek, nagy bevásárlások, külvilágból hozott élmények… És tele van a naptár.
Most azonban befelé figyelünk. Valamilyen különös módunk nyílt rá, hogy mélyebben láthassuk meg egymást.
Nem tudhatjuk mennyi idő. Lehet, hogy hetek, lehet, hogy hónapok. És mire vége lesz, nem csak a világ, hanem mi is megváltozunk. Talán egy eddig figyelmen kívül hagyott formában csiszolódunk össze. Talán ez az egész, ami most nehéznek tűnik, valami különös módon mégiscsak értünk van.
Azért, hogy jobban figyeljünk. Azért, hogy megálljunk. Azért, hogy a lelkünk legmélyebbjén találjunk egymásra.
– De arra nem feleltél, hogy most rossz dolgok történnek? – kérdezték újra.
Gyerekek… Soha nem felejtenek…
– Nos – döbbentem rá a tanulságra végül –, őszinte leszek Hozzátok. Sajnos ezt nem tudom megmondani. Most minden változik. Minden egy kicsit, vagy nem is olyan kicsit, de kifordul a „normális” medréből. Az élet mindig csak utólag mutatja meg, hogy mi volt jó és mi rossz. Mint amikor lekéstük a vonatot. Emlékeztek? Szomorúak voltunk, aztán később kiderült, hogy az a vonat meghibásodás miatt órákat állt a nyári hőségben két állomás között.
Azt hittük rossz dolog történt velünk, de végül, utólag láthattuk, hogy így volt jó nekünk.
Nem tudhatjuk előre, hogy ez a mostani mit hoz, mit teremt, esetleg mitől véd meg, mit ad majd.
És ugyanúgy, mint egy folyó vizében, minden hullám egy másikat épít, és ha nem szűnik meg a létezés folytonosságának törvénye, ez a mostani is ilyen… Egy biztos. Mi már nyertünk, mert itt vagyunk együtt, és vannak terveink.
Megöleltek, és ha nem is nyugodtak meg teljesen, de biztonságban érezték Magukat.
Én pedig arra gondoltam, hányszor is volt már bizonytalan az életem, és miért pont a mostani helyzet hatott rám ilyen erősen. Hányszor hallottam már a könnyű és nehéz hullám-elméletének ritmikus váltakozását a külvilágból…
Nem tudhatom, hogy ezek a napok egy későbbi idősíkról nézve milyenekké válnak majd.
Hogy hosszútávon mit hoznak nekem, nekünk.
Egy dolgot tudok: csak a pillanatok maradtak. Azok, amelyekben élünk és létezünk. Ezeket pedig együtt építjük, olyanokká, amelyeket minden részletében örömmel élünk meg, és amelyekre megnyugvással gondolhatunk később vissza. Akkor is, amikor a világban rossz dolgok történnek…
Nincs könnyű és nehéz.
Csak utak vannak, amelyek kereszteződésében az elrendelt Végzet összemosolyog a szabad akarat Szellemével.
Akkor derül ki, miért történt.
Addig nincs más, csak a Pillanat. Az, amikor jelen vagyok. Amikor önmagam vagyok belül, és mikor pontosan érzem, hogy bármi történik is odakint, egy ponton túl minden azért van, hogy képes legyek elengedni, letenni, tovább lépni, nem megállni.
Hogy képes legyek összekapcsolódni a jelenLÉT tudatosságával és a megértés felszabadításával.
Anya vagyok. Ez a dolgom. Akkor is, ha netán a világban úgy néz ki, mintha rossz dolgok történnének.
/Írta: Fehér-Pál Rita/
[post_views post_types=”post,page” icon_or_phrase=”Views:”]
