Karácsony ’45-ben és ma

A karácsony előtti utolsó másfél hét minden évben újra belemarkol a szívembe.
Járok-kelek az emberek között, és sokszor úgy érzem, mintha egy szürreális álomvilágban léteznék. Pedig én aztán megéltem mindent…
Talán éppen azért – és nemcsak, mert már közel járok a nyolcvanöthöz – vagyok ennyire értetlen itt, a kétezres évek elejének ünnepi felvonásait bámulva.

Annak idején, 1945-ben teljesen más volt minden.
Ott, a végtelen hideg és térdig érő hó világában, távol a szülőföldünktől, ahol rettegésben teltek a mindennapjaink, ott tudtuk, hogy mit jelent az összetartozás.
Nem volt feldíszített fenyőfánk, és égőktől csillogó udvarunk.
Azonban tény, hogy tolvajokká váltunk, amikor a szénbányából halálfáradtan a tábor felé szédelegve titokban törtünk pár gallyat, és imádkoztunk, hogy büntetést ne kapjunk érte.
Lett hát díszünk a széljárta, szállásnak aligha nevezhető helyiségben, ahol majd’ harmincan aludtunk… Szerencsére, mert így tudtuk egymást melegíteni, s nem fagytunk halálra.
A lopott gallyra rózsafüzért tekertünk, volt ugyanis, akitől nem vették el. Ez volt a karácsonyfánk.
Nem vitatkoztunk azon, hogy világít-e az égő, és eltört a dísz.
A mai karácsonyfák plafonig érnek, és mindenféle színben pompáznak, de mire elkészülnek, a családok pokolba kívánják az egészet… mert meghatározott képük van arról, hogy milyennek kellene lennie.

A minap a piacon jártam; bevásárlóközpontba már vagy öt éve be sem merem tenni a lábam. De még a hentespultnál sorban állva is azt hallottam, amint egy fiatal pár vitatkozik: mikor lesz idejük főzni, sütni, takarítani, és még a Marika néninek is kell majd ajándékot venni.
“-KELL!” – ez belemarkolt a szívembe…
Hozzátették: ” – A karácsonyban az a legszörnyűbb, hogy mindenkinek ki kell találni valamit, és ez kész anyagi csőd lesz megint…”
Nem vagyok az a fajta idős asszony, aki belekotnyeleskedik mások dolgába, így csendben, egy szelíd mosolyt Feléjük küldve rátámaszkodtam a járókeretemre, és továbbvánszorogtam.

Minden évben főzök káposztát. Édesanyám kedvence volt. Bár soha nem tudtam olyan jól elkészíteni, mint Ő, de a hentes után mindig a savanyúárushoz veszem az irányt.
Ott pedig egy anyuka arról mesélt, hogy a kislányának, aki alig múlt tíz éves, milyen telefont vesznek az idén. Mert állítólag csúfolják az osztályában, hogy Neki még nincs sajátja.
Ha jobban belegondolok, nekem sincs…
Számítógépek, telefonok, szürke és üres tekintetű tömegek a boltokban.

 

Annak idején azért sírtam, mert nem ünnepelhettem méltó módon a karácsonyt.
És újra ezt érzem, csak most más miatt.
Ott, a lágerben, összekapaszkodva énekeltük a Mennyből az Angyalt. Egy kis gyertyát gyújtottunk, amit egyikünk úgy szerzett, hogy odaadta cserébe a legmelegebb ruhadarabját.
De tudtuk, hogy amíg a gyertyák égnek, addig a reményünk is loboghat, hogy valaha hazatérhetünk.

Nem álmodoztunk ajándékokról, és a gyerekek, akik közöttünk voltak – bár én sem voltam még felnőtt, tizenhárom évesen mégis azzá kellett válnom -, szorosan ölelve bennünket, csak ennyit kérdeztek: „ – Látjuk-e még valaha a csillagokat az Égen, karácsony napján?”
Csillagokat…
Elgondolkodtam, amikor minderre visszaemlékeztem, vajon hány család néz fel karácsony éjjel az Égboltra?
Hányan tudnak örülni annak, hogy együtt lehetnek?
Közöttünk, akik fogságban voltunk, rengetegen haltak bele az emlékezésbe és a honvágyba.
Én éppen Szent Este előtt két nappal értem haza, egy végeláthatatlan utazás után.
És nem kértem mást, csak a családom ölelését.
Nem akartam terülj-terülj asztalkámat, pedig nem voltam túletetve, alig harminckét kilósan érkeztem meg a szüleim házába.
Ajándékra pedig nem gondoltunk…
Az ajándék az volt, hogy élünk, maradt fedél a fejünk fölött, és megtanulhatunk újra közös valóságot építeni.
Fogtuk egymás kezét, énekeltünk, égett a négy gyertya a koszorún, és a szemeinkből záporoztak a könnyek.


Nem voltak díszes csomagjaink, és nem versenyeztünk, hogy ki tudott nagyobbat adni.
Eszünkbe sem jutott pörölni egymással.
Némák voltunk, és nem létezett más, csak a csendességben közénk leszállt Angyal, aki szíveink dobbanását fűzte össze egy örök reményt adó másodpercben:
Hogy igenis létezik olyan erő, amely mindenekfelett áll.

Biztosan tudom, hogy ez az erő most is jelen van, és szeretném hinni, hogy ma is vannak, akik észreveszik, és a szürke egyhangúság mögött, valahol mélyen képes megszólalni egy hang, ami az Ünnep valóságát hirdeti.
Olyankor pedig, karácsony éjjel a kezek újra összefonódnak, a szívekbe emlékek tódulnak, és az egymásra néző szemek mosolyában ott van életünk minden apró mozzanata.
Azok, melyek nehézséget okoztak, és azok, amelyek felemeltek.

Mai napig a lelkemben őrzöm ’45 karácsonyának pillanatait. Mert sokszor az tud kapaszkodót adni, hogy túléltem, és képes voltam újrakezdeni.
Mi mások foglyai voltunk, a ma embere pedig a saját szabadságában kapálódzik valami jobb és még jobb után.
Közben pedig sokszor elfelejti, hogy hálás legyen, amiért mégiscsak eldöntheti, boldog lesz-e, vagy sem.
Mi megtanultuk értékelni a pillanatokat, hiszen másunk sem volt.
A pillanatokat, melyek végtelenek. Nem olyan tünékenyek, mint a múlt, és nem olyan kétségesek, mint a jövő.
A karácsony azóta annak a pillanatnak az Ünnepe számomra, amikor a lelkemben is szabaddá tudtam válni, és amikor megértettem, hogy a családom – már amennyi megmaradt belőle – mit is jelent nekem.
Ott, a fát körbeállva, azon a Szent Estén tudtam, hogy minden másodpercért hálás maradok, amit Velük tölthetek.
Mert a pillanat nem múlik el.
Mert a pillanat örökké létezik.
Az örök remény ünnepén pedig ez a pillanat mindannyiunk számára kitágul, abban a sokat megélt tekintetben, amely mögött a lelkeink néznek egymásra a gyertyafényben megcsillanó hófehér karácsonyi gömbdísz tükrében.

/Írta: Fehér-Pál Rita/

Ha tetszett a novella, olvasd el regényeimet is!

[post_views post_types=”post,page” icon_or_phrase=”Views:”]

Leave a Comment