Minden évben készültem erre a napra. Olyan volt számomra, mint egy különös idegen, akinek a megérkezését gyermekként torokban dobogó szívvel várja az ember. Sóvárogva, kíváncsian, az ablakhoz rohangálva. Hátha egyszer csak befordul az utcasarkon, és akkor beigazolódik, hogy nem csak egy mítosz volt, és több azoknál az ostoba babonáknál, mint a fekete macska.
December 13. Az a különleges nap, amikor a szabályos ötszögalak két kezemből megszületni készült.
Mások Luca napja előtt játékokat játszanak. Számomra ez nem volt játék. Valóban hittem benne, és minden decemberben újra meg újra felálltam a székre. Tudtam, hogy majd egyszer megláthatok valamit… vagy valakit.
Aztán, ahogyan az idő telt, a hitem reménnyé oszlott, a reményemből pedig szokás lett.
Egy jó decemberi móka. Mint amikor tudod, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot, de valahol titkon, a lelked egy mélységesen mély bugyrában még vágysz rá, hátha meglátod a ház felett a rénszarvasok húzta szánt.
Én pont így voltam a székkel, mind a mai napig.
A fagy teljesen betakarta az ablakomat, így csak az üvegen maradt apró karcokon keresztül láttam ki az utcára. Hótakaró mindenhol, és a kapucnijaik mögé bújt árny-alakok suhanása.
Sokszor elgondolkodtam, miközben a széket csináltam, hogy valóban emberek-e, vagy csak lelkeik hűségesen szolgáló árnyékai Ők.
A szék ötágú csillagot idézett, apámtól tanultam, hogy így kell készíteni. Ha egyszerű ember néz rá, roskadozó külseje ellenére még azt is mondhatja, hogy gyönyörű. Én is minden évben mást látok benne. Van, hogy a világot megtartó és működtető öt őselemet szimbolizáló pentagrammot, van, hogy magát az Esthajnalcsillagot.
De idén más volt a szék. Idén tudtam, hogy bár sokszor megtörtént, nem fog összeszakadni, amikor felállok rá. Mert az idén mintha megszállta volna valami… vagy valaki.
Biztos voltam benne, hogy Karácsony másnapján végre előbújik a várva várt boszorkány, akinek létezésében soha nem kételkedtem. De most már látni akartam Őt. Azt a vasorrú bábát, aki elragadta a szívem. Aki oka és eredője a velem történő mókuskeréknek, melyből nem tudok kilépni.
Azt mondják, aki Luca napján széket épít, az ráállva meglátja a gonoszat. Persze senki nem hiszi el komolyan…
Rajtam kívül…
És akkor eljött a Pillanat.
Izgultam, vajon ki lehet Ő, és milyen alakot ölt majd. Féltem Tőle, hogy kivé, mivé válik, amikor meglátom, és persze tudtam, hogy Ő is lát majd engem. Egymással fogunk farkasszemet nézni, mert abban a másodpercben Ő is rám fogja szegni tekintetének élét.
És onnantól fogva már rajtam a sor. Töprengtem, van-e a zsebemben elegendő mák, hogy ne érjen utol. Aztán belegondoltam, hogy nincs.
Elfelejtettem a mákot! A mákot, mely olyan apró, hogy mire a boszorkány összeszedi, én már sehol sem vagyok, az Ő Időkapuja pedig a látomásomban bezárul.
Egy szem sincs nálam! De szembe kell néznem a boszorkánnyal, a gonosszal, aki miatt az életem üres, a kapcsolataim kiapadtak, lelkem tüze pedig már csak pislákol.
Ő pedig ott lesz, én viszont valószínűleg nem fogok tudni elmenekülni előle.
Felálltam a székre. Összeszorítottam a szemhéjam, a lábaim pedig reszkettek. Most jönne, hogy a szék először nyekereg egyet, majd egy fáradt reccsenéssel eltörik… Eltelt már vagy öt másodperc, és én még mindig rajta álltam. De nem mertem kinyitni a szemem. Fogalmam sincs mennyi ideig vártam ott így.
Végül egy belső hang megszólalt: „Meg kell tenned. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie a Luca székén túl váró démonnal.”
Rászántam hát magam. Minden erőmet és bátorságomat összeszedve, lassan és óvatosan nyitottam a szemeimet, először csak résnyire, majd túllépve önmagamon, egy végső döntés meghozása után belenéztem abba a világba, amit csak a székről lehet megpillantani.
És nem láttam semmit. Semmit. Nem volt ott boszorkány, sem ördög, sem semmilyen gonoszság.
Csak a tükör, amellyel szembeállítottam a széket.
A tükörben pedig én.
Én…
Én lennék a boszorkány maga?! Nem… ennyire nem lehetek sötétben.
Viszont elgondolkodtam. Eddig soha nem történt Luca napon semmi. Most viszont megláttam valamit. Önmagamat. Egy tükörben.
Rájöttem, hogy valószínűleg ettől a találkozástól féltem a legjobban. Amikor nyitott lélekkel várva a gonoszra, meglátom majd a bennem rejlő sötétséget.
Azt, amely megbénít, és azt, amely illúzióba kerget. Abba a képzeletbe, hogy az életem egy végeláthatatlan mókuskerék.
Másnap aztán, amikor ránéztem a Luca búzámra, értelmet kezdett nyerni minden. Minden évben december 13-án szorgosan elültettem, csigavonalba téve a búzamagokat. Hogy a lelkem útját járják be. De még egyszer sem hajtott ki Karácsonyra. Így csak a meztelen reményem maradt, hogy most majd meglátom a magasra futó zöld növényt.
És először életemben így lett!
A Luca búzám olyan magasra nőtt, hogy nem hittem a saját szememnek.
Abban a pillanatban megértettem, hogy Luca székén állva valóban találkoztam valakivel. Önmagammal. És mivel nem volt nálam mák, ezért önmagam minden rejtett része belém látott, én pedig Belé. Azt hittem nem történt semmi.
Közben pedig minden megváltozott.
Hazaértem önmagamba.
/Írta: Fehér-Pál Rita/
Ha tetszett a novella, olvasd el legújabb reinkarnációs regényeimet is!
Ha tetszett a cikk, kövesd facebook oldalamat is a lenti TETSZIK AZ OLDAL gombra kattintva, hogy elsőként értesülhess legfrissebb írásaimról, könyveim akcióiról, új könyveim megjelenéséről!
[post_views post_types=”post,page” icon_or_phrase=”Views:”]
