Nem is tudom, hogy csak hetek, vagy már hónapok óta figyeltelek.
Minden nap.
Először csak vonzó alakod tűnt fel a számomra, és az a szokatlan kecsesség, amivel mozdulataidat teszed.
Később aztán, ahogyan mind jobban megnéztelek, magával ragadott arcod különös, jókedvű pirossága, és a tekinteted izzása is, melyen keresztül lelkedbe akartam látni.
Viszont erre képtelen voltam…
Szemeid fénye szüntelenül elvakított, és elvesztem a gyönyörűségedben.
Minden nap egyre jobban vártam a másodpercet, hogy lássalak.
Nem telt bele sok idő, hogy rájöjjek, mikor találkozhatunk. Hogy reggelente, amikor a Nap éppen fellövi első rózsaszín sugarait az Égboltra, akkor haladunk el egymás mellett. Mindig. Ugyanannál a zebránál, ugyanakkor.
Lassan már észre sem vettem, hogy bámullak, és tekintetemmel követem haladásod irányát. Megnyugtatott, hogy mindig arra mész, annál a saroknál fordulsz be.
Így kiszámíthatóvá vált számomra, hogy mikorra várjalak, mikor kell résen lennem.
De soha nem álltam az utadba.
Nem akartalak tartóztatni.
Csak néztelek. A formáidat, az alakodat, azt a könnyedséget, amivel létezel. Úgy éreztem, hogy tekintetem vigyázza suhanó lépteidet.
Sőt, elhitetettem magammal, hogy Neked is jó, ha minden alkalommal várlak. Ugyanott. Egyre erősebb vágyat érezve arra, hogy egyszer majd észreveszel.
Biztos voltam benne, hogy szemeid hamarosan találkoznak az enyémekkel, és onnantól kezdve már nem lehetsz közömbös többé irántam. Mert attól a pillanattól Te is figyelni fogod a hollétem a zebra jobb oldalán.
Kívánságom olyan hamar teljesült, hogy álmodni sem mertem volna. A következő reggelen Rád kacsintottam, és Te szó szerint megbénultál. Nem tudtál mozdulni. Pár pillanat volt az egész. Ennyire mélyen még soha nem vesztem el a szemeidben, és ilyen közelről még nem érezhettem az illatodat. Nem szóltál semmit, csak a torkod köszörülted meg. Én pedig nem akartam tolakodni.
Tetszett a hangod. Érzéki volt és elragadó.
Éreztem, hogy Utadra kell engedjelek, ami persze nem esett jól, de felettébb boldog voltam. Észrevettél, és szemeink találkozása zálog volt. Egyértelmű zálog a szívünk összedobbanására. Tudtam, hogy mostantól kezdve minden más lesz, és a reggelek nem illannak el titkos rajongásom bűvöletében, hanem már Te is keresni fogsz.
A kétség szemernyi szikrája sem volt bennem.
Azonban másnap már nem néztél rám…
Pillantásod csak futólag találkozott az enyémmel, és tudomást sem vettél rólam. Ez teljesen összezavart…
A bennem lévő vibrálás hirtelen kesze-kusza lett, és éreztem, amint a mellettem elhaladók is észreveszik a bizonytalanságom. Furcsán néztek rám. Nem győztek kikerülni, hogy össze ne ütközzenek, mert kétségbeesésem tébolyában elálltam az utat.
„Nem lehet, hogy ennyi volt!” – töprengtem magamban. Hiszen minden nap… Minden nap erre jöttél. Azért jöttél, hogy találkozhassunk, tudat alatt Te is erre vágytál.
Nem veszíthetlek el éppen most, a kapcsolatunk beteljesülésének hajnalán.
Azt nem bírnám elviselni…
Látni, érezni szerettelek volna. Jobban, mint valaha. Annyira vágytam Rád!
Gondolataim elfeledtették velem, hogy mi is a valódi célom, a létezésem értelme. Már nem figyeltem semmire és senkire. Kicsúszott az irányításom alól az életem.
Döntést hoztam.
Csak még egyszer lássalak… Akkor soha többé nem engedlek el!
Hiszen összetartozunk, és rendeltetésszerűen egymáséi kell, hogy legyünk.
És csak úgy megtörtént. Egyszerűen, gyorsan. Magam sem tudom, hogyan csináltam, de nem tudtál ellenállni nekem.
Szerelmünk tüzijátéka, és szeretkezésünk mámora elvette az eszem.
Minden pillanatát élvezni akartam annak, hogy enyém Vagy végre.
Nem akartalak elereszteni.
Élveztem a beteljesülés erejét, de valami hirtelen mégis kizökkentett. Egy Hang. A sziréna hangja.
És egy látvány. A kék és a vörös jel, amit csak akkor szoktam látni, amikor a Sors megkarcol valakit előttem.
Hátam mögött pedig beszélgetést hallottam:
– Nem is értem, hogyan történhetett. Elvesztettem az irányítást az autó felett. Egyszerűen nem tudtam megállni. A lámpa még soha nem váltott ilyen hirtelen. Bár ez nem mentség. Nem értem, Biztos Úr. Mintha valami megállíthatatlan erő vonzott volna a lámpa felé…
És akkor döbbentem rá.
Én voltam a lámpa, aki mindig figyelt Rád. Kezdetben csak csodáltalak, később már akartalak. Követtem az Utad, és nem bírtam volna elviselni, ha elveszítelek.
Így történt.
Aznap szakadatlanul esett, sötét volt, és az úttest ónos. Akkor kihasználtam a gyengeséged.
Te megjelentél a távolból, reflektorod fénye pedig mágnesként hatott rám.
Megőrültem a szerelemtől. De most már látom, hogy valójában soha nem szerettelek.
Mindig csak akartalak. Birtokolni.
Aztán elvesztem. Nem voltam képes határt szabni a vágyaimnak, melyek vakká tettek.
Most pedig itt Vagy.
Felcsavarodva egy közlekedési jelzőlámpára.
A legszebb autó voltál, akit valaha láttam. Könnyed, simulékony és egyszerű.
Én pedig tönkre tettelek az önzésemmel. De nem csak Téged. Magamat is.
Azóta is ott állok, abban az útkereszteződésben. De már nem világítok.
Csak emlékét őrzöm egy olyan vágynak, mely egykor a fényemet táplálta, és mely képes volt arra, hogy szerelemnek álcázza magát.
/Írta: Fehér-Pál Rita/
Ha tetszett a cikk, kövesd facebook oldalamat is a lenti TETSZIK AZ OLDAL gombra kattintva, hogy elsőként értesülhess legfrissebb írásaimról, könyveim akcióiról, új könyveim megjelenéséről!
[post_views post_types=”post,page” icon_or_phrase=”Views:”]
