Van zsákodban minden jó…

Hegyek mögött, völgyek között, ahol az erdő már éppen csendes téli álmába készülődött, és a decemberi napsugár már csak halványan mosolygott a fagyott háztetőkre, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől, volt egyszer egy kicsinyke falu.
Ebben az aprócska faluban mindenki ismert mindenkit, s az utcán a télikabátjukat hordó emberek nem csupán a csizmájuk orrát bámulták, hanem mosolyogva köszöntek egymásnak.
Boldogok voltak. Nem is lett volna okuk a szomorkodásra, hiszen élt ebben a faluban egy idős asszony. Hogy pontosan hány éves volt, azt már senki nem tudta volna megmondani. Körbevette az embereket a vidámságával, és végtelen mosolygásával. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava, de főleg a gyerekek szerették, mert gyönyörű meséket tudott mondani. Egyszer még egy beteg kislány is meggyógyult a meséje hallatán.

No, ennek a Piri nénének, hogy, s hogy nem, de volt három dédunokája. Messzi vidéken éltek a szüleikkel, és csak évente egyszer, Karácsony előtt jöttek el látogatóba.
Bíborka, Illangó és Áron. Ikrek voltak, ugyanakkor születtek, de mégsem lettek egyformák. Bíborka gyönyörűen énekelt, Illangó rajzolni szeretett, Áron pedig minden nap szuperhőssé akart változni.
Pontosan öt évesek voltak, és aznap, amikor megérkeztek Piri nénéhez, a naptár éppen december 6. napját mutatta.
– Ma jön a Mikulás! – kiáltotta az autóból kiszállva Bíborka.
– Remélem sok dolog lesz a csomagomban! – jegyezte meg Illangó.
– Hátha még játékot is kapunk! – tette hozzá Áron, aki mindig reménykedett benne, hogy újabb robottal lesz gazdagabb a gyűjteménye.

Így szaladtak egymással versenyezve mindhárman a havas lépcsőkön felfelé Piri néne teraszára, ahol észre sem vették, hogy a barna fenyőajtón egy gyönyörű adventi koszorú várta Őket.
Piri néne szélesre tárta idős karjait, a gyerekek pedig elvesztek az ölelésében. Anya és Apa is lassan beért a házba, de alig volt idejük köszönni, Bíborka megint megszólalt:
– Piri néne, megérkezett már a Mikulás?
– Hozott nekünk ajándékot? – kérdezte Illangó is.
– Megnézhetjük? – tépte ki magát Piri néne öleléséből Áron, egyenesen a szobába rohanva.

Piri néne nevetett, és botjára támaszkodva lassan követte a türelmetlenkedő kisfiút, másik kezével pedig intett a lányoknak, Anyának és Apának, hogy jöjjenek.
A szobát a kályhában ropogó tűz melege, és a frissen sült mézeskalács illata járta át. A komódon gyertya égett, az asztalon pedig forró tea gőzölgött.
A testvérek azonnal az ablakhoz siettek, ahol valóban ott várta Őket egy-egy szépen összeállított, ám nem túl nagy mikulászsák.

– Megérkezett! – kiáltották hatalmas örömmel, és nagy izgalommal bontogatni kezdték a csomagokat.
De lett ám sírás-rívás, amikor megpillantották, hogy a csomagokban nincs sem csokoládé, sem játék.
– Az enyémben csak alma van, dió, mogyoró, egy fenyőgally, meg valami piros bogyó! – biggyesztette le a száját Illangó.
– Az enyémben is! – szomorkodott együtt Áron és Bíborka.
– Nem szeretem az almát, sem a diót, sem a mogyorót! – kiáltotta Áron, olyan hangosan, hogy szinte beleremegett Piri néne régi-régi házának padlása.

– Gyertek ide, gyerekek, mesélek Nektek egy mesét! – szólt halkan Hozzájuk Piri néne.
Az ikrek szomorú léptekkel leültek dédmamájuk köré a puha birkaszőr szőnyegre, és nagy meglepetésükre Piri néne egy furulyát vett elő.

– A furulya a varázshang – mondta. – Amint megszólal, Meseország Kapuja kinyílik.
És így is lett. A furulya mágikus dallama különös módon megnyugtatta Bíborkát, Illangónak a szája is tátva maradt, Áron pedig észre sem vette, hogy a szemeiből potyogó könnycseppek hirtelen felszáradtak.
Egyszer volt, hol nem volt – kezdte meséjét Piri néne –, élt egyszer régen, nagyon régen egy fiatal leány.  De nem akármilyen leány volt ám, hanem Tündérkirálylány. Tündérország gondtalanságában és szépségében lakott, de mindig arról álmodozott, hogy egyszer eljuthat az emberek földjére.
Nap, mint nap kiszökött az Égig Érő Fához, ami a tündérek és az emberek világát választotta el egymástól. Tündérország legfentebb volt, emberföld középen, alul pedig csak az ördög tudja, kik laktak. Talán éppen maguk az ördögök.
A királylány minden nap egyre lejjebb és lejjebb merészkedett az arany faágakon, halkan dúdolva haladt az egyre sűrűsödő lombok között, míg végül egészen közel nem ért az ezüsterdő középső világához. Ekkor azonban egy pillanatra elbizonytalanodott, és már majdnem vissza is fordult, amikor meghallott egy hangot.
– Ne menj még!
– Te ki vagy? – kérdezte a királylány a különös idegentől, akinek arcát a rengeteg sok lomb és ág még eltakarta.
– Miklós vagyok, a Kereső! – felelte az idegen, olyan mély és olyan szépen rezgő hangon, hogy a királylány azt érezte, már vagy ezer éve ismeri Őt.
Eljöttem apám házából, és addig nem is megyek vissza, amíg feleséget nem találok magamnak.
Időtlen idők óta figyellek már az Égig Érő Fának ágain egyre feljebb és feljebb kapaszkodva. Aranyló hajad, kéken csillanó ruhád és gyönyörű hangod teljesen elvarázsolt! – folytatta Miklós.
Mutasd az arcod, szépen kérlek!

A királylány már majdnem előre lépett a két világ határában, amikor eszébe villant a világok közötti szabály, melyet édesanyja tanított Neki.
– Nem lehet! – mondta szomorúan. Amint egymásra nézünk, bezáródik a világaink közötti határ, én nem mehetek többé vissza Tündérországba, és Te sem térhetsz meg az emberek földjére. Az Égig Érő Fán maradunk mindketten, egy köztes létben, ahol nincs semmi és senki más, csak Te és Én. Csak mi ketten. Ám feladataink a saját otthonainkba, az Életfa felső és középső erdejébe hívnak vissza minket… Ha szemünk elől tévesztjük a küldetésünket, akkor újra és újra el kell majd válnunk, akkor, amikor nem számítunk rá…
– Ha így kell lennie, legyen így – válaszolta Miklós. Ha Nélküled kell visszatérnem, akkor inkább maradjak itt örökké… Ha ezernyi életet kell is élnem, és ezernyi halált kell is halnom, akkor sem engedlek el többé!
– Te az enyém, én a Tiéd – mondta végül a királylány is.
Abban a Pillanatban mindketten elhajtották az Égig Érő Fa ágait, és közelebb léptek egymáshoz. A királylány átlépett Tündérország határán, Miklós pedig az emberek középső világán. Kezüket egymás felé nyújtva a királylányból egyszerű nő lett, ám annál gyönyörűbb, Miklósból pedig a két világ közötti halhatatlan király, aki vörös köpenyével átölelve a leányt, belépett a Csodák Birodalmába. Oda, ahol nem létezett más, csak szívének Tündérkirálynője, és Ő maga. Kettőjük ölelését pedig az Égig Érő Fának örökzöldje őrzi azóta is, és ez a fa minden évben egyszer, Karácsony közeledtével a fenyőfák szellemében jön el hozzánk.
– Nem is keresték Őket? – kérdezte csodálkozva Illangó.
– Dehogynem! – felelte Piri néne – Most jön a lényeg!

Amikor Tündérország népe a királylány keresésére indult, a két világ határában nem találtak mást, csupán egy aranyló almafát. Olyan csodálatos almák teremtek rajta, amilyeneket szem még nem látott. Ha pedig valaki a kezébe vette őket, az almahéjak fényes tükörképében minden évben egyszer, december hatodikán megpillanthatta a királylányt.
Azóta lett az alma a lányok, és a nők tükörképe.
Nézzétek, gyerekek! – folytatta Piri néne, félbevágva a Bíborka csomagjában lévő almát –, ott alszik közepén egy kis üregben a mag. Ez a mag az élet magja, melyet minden Anyuka a hasában táplál, amikor kisbabát vár. Minden nőben ott van a csoda, hogy ezek a kis magok ötletekké, vagy élő eleven gyermekekké fejlődjenek. A kis magok Ti vagytok, az alma pedig Édesanyátok, akinek szemeiben az Égig Érő Fa Tündérkirálylánya néz vissza Rátok.

– És a mogyoró? – kérdezte most már izgatottan Áron.
– Jó kérdés, Áron! – válaszolta Piri néne. – Miklós az átváltozása előtti utolsó lépésével mogyoróbokrot érintett az Égig Érő Fán. Rajta hagyta emlékét annak a daliás hercegnek, akiből először erős férfi, majd szerető Apa lesz.

A mogyoró – vette a kezébe Piri néne Áron mikulászsákjából a mogyorót – az a termés, amely minden évben elszórja magvait, hogy aztán a tavaszi napsugár újra érlelje őket. Akár egy bátor fiú, akinek kifogyhatatlan lelkesedése soha nem hagy alább, akármilyen próbatétellel is találkozzon. Vagy aki éppen szuperhőssé akar válni, mint Te. Ezekben az apró mogyorószemekben ott van Miklós minden ereje, és összes bátorsága.

– A diót is meséld el, Piri néne! – kérte most már Illangó is kíváncsian.
– A dió egy igazi csoda, Illangó.
Azzal Piri néne a konyhába botorkált, és egy diótörőt vett elő.
Ha ügyesen töröd meg, benne találod az örökké ölelkező dióbél párt. A diószemek olyanok, mint az angyalok. Ők nem más, mint Miklós és a Tündérkirálylány.

És valóban. Amint Piri néne megtörte a diót, Illangó nagyot sikított, mert benne ott volt a királlyá vált Miklós, és a királylány, akik a dióban átváltozva hozzák hírül ma is a mikulászsákokban kettőjük soha nem múló szerelmét. Ahogyan a Tündérkirálylány mondta Miklósnak, úgy lett. Egy köztes világban maradtak, ahol nem létezik más, csak Ők ketten.
Ők Anya és Apa – ért lassan meséje végére Piri néne.
Ezért kaptátok az almát, a mogyorót és a diót. Mert az alma a Tündérkirálylány, a mogyoró a bátor dalia, a dió pedig kettőjük örök szeretete, ami a világ végtelen körforgását irányítja azóta, amióta Ők ketten találkoztak.

– Ez a legszebb ajándék, Piri néne! – szorította markába Illangó a diót, és rohant a kisasztalhoz, lerajzolni a királylányt, Miklóst, és az Égig Érő Fát.
Áron a mogyorókat mélyre tette a zsebeiben, és képzeletben nagyobb szuperhőssé változott, mint valaha álmodta volna.
Bíborka szíve megtelt örömmel, és dalra fakadt:

„Hull a pelyhes, fehér hó, jöjj el kedves Télapó!
Minden gyermek várva vár, vidám ének hangja száll.
Van zsákodban minden jó… PIROS ALMA, MOGYORÓ.
Jöjj el hozzánk, várunk Rád, kedves öreg Télapó!”

Azóta a gyerekek már felcseperedtek, és már saját gyerekeik is lettek, de minden évben tesznek a mikulászsákba almát, mogyorót és diót is, és nem felejtik el a Tündérkirálylány és Miklós földön túli szeretetének üzenetét.

Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

/Írta: Fehér-Pál Rita
Rajzokat készítette: Fehér-Pál Eszter/

Leave a Comment