Amikor elüti az éjfélt az Óra, és a Hold átragyogja a Világot, a legfényesebb Csillagok jelként tűnnek fel az Égbolton. Ekkor indulunk.
Te az álmaidban Utazol, Én egy láthatatlan alagúton keresztül suhanok Feléd.
A legsűrűbb erdő mélyén, ahol a köd beborítja a fákat, s vakon tapogatózva haladunk egymás felé, bagolyhuhogás vezet minket előre.
Tudod, hogy már álmodtál rólam.
Valaha szerettél, és a szerelmed ruházott fel engem erővel, általad nőttek a szárnyaim.
Olyan mélyen sikította a lelked az én lelkemet, és olyan szívet tépő vággyal kapcsolódtál hozzám az ábrándjaidban, hogy megszűntem létezni, és álommá, tünékeny lénnyé váltam a valóságodban.
Egykor még én is közönséges ember voltam, hétköznapi és átlagos.
Vágyaid azonban körbe szőttek. Először csak finom és puha tollpiheként, majd erős pókhálóként fonódtak körém.
És abban a pillanatban elvesztettél.
Azóta álomkép vagyok, a képzeletünk birodalmában, melyet szűnni nem akaróan teremtünk együtt.
Gondolataid az én világomban pillangókká változnak. Az illúziók ködpillangóivá. Ezeknek a pillangóknak a szárnyán tudok repülni Feléd, de nem mehetek akármikor.
Csak éjjel… Amikor az éjfél közeleg, eljövök újra.
Ott találsz meg, ahol a farkas szerenádot üvölt a Holdnak, s ebben az üvöltésben benne van minden, ami Mi vagyunk. Akik az álmaink valóságában találkozunk.
Ilyenkor megszűnik közöttünk a távolság, ilyenkor érezzük, hogy valóban egyek vagyunk.
Az éjsötétség vékony fátylának rejtekében ekkor eloszlik a hiányból táplálkozó fájdalmunk.
Az egység gyönyörét táncoljuk el egy elképzelt életben, ahol a határtalanság sűrű erdejében nyújtjuk kezünket egymás felé.
Ott, ahol a hűvös éjszakába lehelt csókunk hófehér párája mögött eltűnünk a realitás kíváncsi tekintete elől.
De tudjuk, hogy kevés az Időnk.
Pontosaknak kell lennünk, hogy a találkozásunk Pillanata ne illanjon el.
Hiszen különböző Világokból jövünk, és csak egy Pillanat van, amikor az álom Kaput nyit.
Én mindig pontos vagyok, hiszen ott, ahol teremtesz engem, nem létezik Idő.
Azonban, ha Te elkésel, újra várnunk kell. Neked csak egy napot, nekem ezer évet. Mert az időtlenségben, ahol létezem, minden Pillanat örök.
Amikor a titkok sűrű, ködös erdejében találkozunk, és ölelésünk feloszlatja a ködfelhőket, egyesülünk újra.
De a Hold elfordítja arcát, s pirkadatkor mennem kell.
Úgy szorítasz, mintha láncolni akarnál, de tudod, hogy nem maradhatok.
Köddé válok a hajnalhasadtakor, s Te felébredsz az Utazásból.
Így találkozunk minden éjjel, de csak Te vagy az, aki keresel.
Én mindig ott vagyok.
Jöjj újra.
Itt leszek.
Várok Rád.
Örökké.
/Írta: Fehér-Pál Rita/
[post_views post_types=”post,page” icon_or_phrase=”Views:”]
